52 novella. 2020#13
Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz: –
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc
Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?
A frontvonalban voltam, amikor a baj megtörtént. Alig kezdtem az egyetemet, amikor meghallottam az első pletykákat, az egyik tanszék felállított egy kutatócsoportot, mert egy addig ismeretlen, alvó vulkán nyomaira bukkant. Már első hallásra lenyűgözött a gondolat, és rögtön tudtam, hogy ennek a projektnek a részesévé kell vállnom. Egy vulkán! Napokig szinte csak ez az egy szó járt a fejemben. Akkoriban nem volt divat, hogy valaki azért menjen egyetemre, mert tanulni akar. A végzettség egyszerűen csak egy papír volt, amit meg kellett szerezned, ha boldogulni akartál az életben. Mint az általános iskola; soha senki nem kérdezi meg tőled, hogy tudod-e, mennyi háromszor hat, de meg kell tanulnod.
Mivel 100 tanulból 98 csak azért járt egyetemre, mert muszáj volt, és végzős korára is legfeljebb a hallgatók 10%-a érezte úgy, hogy hasznos tudást szerzett, gólyaként nagy feltűnést keltettem az érdeklődésemmel. Minden tudni akartam a kutatásról, noha sokan próbáltak lebeszélni róla, hogy belefolyjak. Igazából mindenki próbált lebeszélni róla. Időfecsérlés. Hasztalan. – ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbáltak lebeszélni a barátaim és a családtagjaim, de nem hallgattam rájuk.
– Nem érdekel. Ott a helyem. – volt a már unalomig ismételgetett válaszom.
Az egyetemen is hasonló volt a lelkesedésem fogadtatása. Tanáriam kitérő válaszokat adtak a kérdéseimre, és a legtöbben úgy viselkedtek, mintha az egész projekt nem is létezett volna. Sokat elárul az akkori oktatási rendszerről, hogy még a benne dolgozók is szégyellték felvállalni azokat a kollégákat, akik lelkesedtek a kutatási területükért – sőt, azokat is, akiknek egyáltalán volt kutatási területe. Rossz értelemben vett csodabogárnak tartották az olyan zöldfülűeket, mint én, akik valóban tanulni, kutatni és tudni akartak. Utólag belátom, talán igazuk volt, de ezt sosem gondolom komolyan, hiszen nem tudhatták, mit szabadítunk majd a világra évekkel később.
Ahogyan én sem tudtam, ezért addig nyomoztam, amíg meg nem találtam a pletyka forrását: egy olyan harmadéves hallgatót, aki egy rövid ideig benne volt a kutatócsoportban. Mint kiderült, csak viccből csatlakozott a különcök ezen fura csapatához.
– Mint a sátánisták, érted? – magyarázta nekem. – Csak tartozni akartam valahová, de amikor kiderült, hogy komolyan gondolják ezt az őrültséget, akkor magamhoz tértem és otthagytam őket.
Tőle sikerült megtudnom, hogy melik tanszékhez tartozik ez a szégyenletes projekt és, hogy ki a kutatócsoport vezetője. Goron professzor eleinte szkeptikusan fogadott, ám hajthatatlan voltam, így sikerült meggyőznöm róla: adjon nekem egy esélyt. Hogy megértsék, kedves olvasók, mennyire lehetetlen küldetés volt akkoriban a tanulás és a tudni akarás, tudniuk kell, hogy mire eddig eljutottam, már gólyaévem végénél jártam. A professzor azt kérte, hogy a vizsgaidőszakban koncentráljak a tanulmányaimra, és ha még utána is érdekel a dolog, a nyári szünetben keressem meg. Talán azt gondolta, én is csak egyetemi unaloműzőként tekintek egy ilyen projektre. Mindenesetre miután kiléptem az utolsó vizsgám után az ajtón, az első után ismét hozzá vezetett. Pár nappal később pedig a csoport megbeszélésén találtam magam.
Sajnos – vagy inkább szerencsére, ha az én szemszögemből nézzük – a kutatásoknak nem csak az egyetemeken volt rossz a renoméja; szponzort találni egy vulkánkutató projekthez, pláne egy alvó vulkánhoz egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. A befektetőkkel egy kicsit nagyobb szerencsénk lehetett volna, ám nem volt mit felajánljunk cserébe – ha csak azt nem, hogy örökre elfelejtjük ezt az őrültséget, bár befektetésnek még ez sem lett volna nagyon jövedelmező.
A következő közel két évben csak megfigyeltünk és elemeztünk. Az egyetem rektora engedélyezte, hogy használjuk az ezeréves felszereléseket, hiszen úgyis csak érintetlenül állnának a raktárban, de figyelmeztettek minket, hogy amennyiben túlsok áramot használunk el az egyetemi kvótából, ezeket is elveszik. Ígyhát méginkább csak elemeztünk. Két (a projekt többi tagja számára négy) hosszú év után végül találtunk egy szponzort: egy bogaras öreg urat, akinek a fia nem sokkal korábban csatlakozott a projektcsapatunkhoz. Karl késői gyerek volt, az apja pedig, egy több világvállalkozást megalapító üzletember bármit megadott a fiának.
Az előkészületekkel több hónapig tartottak, végül tíz fős csapatunk egy szeptember eleji, csípős hajnalon útrakelt, három nappal később pedig már a terepen vizsgálhattuk a vulkánunkat. A mi vulkánunkat, igen, magunk között ma mai napig így hivatkozunk rá. Kutatásaink szerint több tízezer éves lehetett, a mélyben még fortyogott, ám a felszínen mindössze csak egy barátságos kis dombocska volt. Hamarosan megérkeztek a nagygépek, és egy héttel később már elkezdtük a fúrást is. A távoli megfigyelések hosszú évei után mindössze két, nagyon rövidnek tűnő hónapot töltöttünk a helyszínen mielőtt a baj bekövetkezett.
Ahogy egyre lejjebb ástunk, a vulkánunk egyre nyugtalanabb lett – mintha csak éreztetni akarná velünk, hogy nem örül, amiért fel akarjuk rázni évtízezredes álmából. Persze eszünkbe sem jutott, hogy felrázhatnánk. Naívak voltunk.
A két hónap leteltével hazajöttünk, hogy az adatainkat kielemezzük. Néhány napig rá sem néztünk az egyetemi műholdakkal a területre – bár az a pár nap már valószínűleg nem sokat számított volna. Amikor aztán újra ráálltunk a távoli megfigyelésre, azonnal észrevettük, hogy valami megváltozott: valóban felráztuk a vulkánt. Jéggédermedve álltunk az új adatok felett, napokig tartott, míg felocsúdtunk. A következő hetekben megpróbáltuk felbecsülni a lehetséges károkat, és mire a vulkán füstölni kezdett, már kész akciótervvel álltunk elő. Humbug! – mondták, amikor a vezetőket figyelmeztetni próbáltuk.
A többit pedig már tudják. A vulkán kitört – minden idők legnagyobb feljegyzett kitörését regisztráltuk akkor. A hónapokig tartó lávafolyam megállíthatatlanul tört a felszínre, mintha a Föld magja akarna elúbújni a kürtőn keresztül. A sziget, ahol állt (illetve ekkora már mondhatni tombolt) nagy kiterjedésű volt, de a növény- és állatvilágot leszámítva lakatlan. A láva, ha el is érte volna az óceánt, a vízben megkövülve csak a maga relatíve szűk területén okozott volna jelentős károkat. A világkormány mégis úgy döntött, a kitörést meg kell állítani. A kürtőt a magasból, katonai vadászgépek összehangolt munkája eredményeként – minden tiltakozásunk ellenére – eldugaszolták egy, a katonai titkosszolgálat számára kifejlesztett, tűzálló anyaggal. Ez néhány hétre megállította a lávafolyamot, ám ami azután történt… Az egyre emelkedő nyomás kirobbantotta a kürtőt, a világméretű robbanás pedig hosszú évekre füsttel, korommal és porral töltötte meg a földi atmoszférát. Azóta nem is láttuk a napot. Egészen tegnapig.
Borítókép: Kristen Morith // Unsplash