Ha csak most csöppentél bele ebbe a dologba, akkor máris visszairányítalak az első bejegyzéshez, ami ebben a sorozatban megjelent, mert ha az ötödikkel kezded, akkor lehet, hogy úgy érzed majd, hogy ezeknek a gondolatoknak se füle, se farka. És bár egyelőre ez utóbbiban igazad lehet, a fül már megszületett, éppen négy nappal ezelőtt.
A többiek pedig, akik már képben vagytok és kíváncsian várjátok, milyen képtelen dolgokat tartogatok nektek mára, most már hátra dőlhettek, hiszen itt jön a listám következő hat eleme.
25. Igazíró toll.
Nem tudom, hogy ezzel az eszközzel találkoztam-e már valaha és úgy ütötte fel reggel a gondolat magát a fejemben, vagy csak darabokat raktam össze egy egésszé, mindenesetre amikor indulás előtt pakoltam be a táskámba és kezembe fogtam a két, mostanában mindenhová magammal cipelt tollamat, úgy villogott az igazíró toll lehetősége a fejemben, mint az éjszakai sötétben az utcán végigsuhanó, villogó mentőautó fénye. Egy toll, amit ha kézbe fog a használója, képtelen lesz bármi mást leírni, mint az igazságot. Az egyetlen bibi a dologban, hogy nem a feltétlen igazságot, hanem az író által valósnak vélt igazságot hagyja a toll papírra vetni. Emiatt persze lehet trükközni, hisz ez a rendszer is megcsalható; de mondjuk csak annyira, mint egy hazugságvizsgáló. Vagy még annyira sem, hiszen nyilvánvalóan mások a szenzorok egy ilyen tollban, mint egy hazugságvizsgáló-gépben.
Azon gondolkodom, hogy vajon mennyivel nehezítené, vagy könnyítené meg a tanárok és diákok sorsát ez a dolgozatírásnál. Beblöffölni a válaszokat ezután már nem lehet, hiszen a toll érzi a bizonytalanságot — de ha a jó válaszban nem vagyunk biztosak, akkor vajon azt se hagyja leírni, hogy még jobban elbizonytalanítson? És mi lesz ezután a puskázással? Mindenesetre tuti, hogy a puskáztál-e kérdés valamilyen formája minden dolgozat alján ott lesz majd.
26. Végignézni egy csillag halálát.
Közelről. Olyan közelről, hogy látni lehessen a felszínen lezajló folyamatokat. És persze élőben. Na, ki mondja meg, hogy ezzel az elképzeléssel mi a probléma?
Nem vagyok katasztrófa turista; nem lelem örömömet abban, hogy végignézzem, amint néhány tűzoltó egy ripityára tört autót próbál lehámozni a sofőrről. De egy csillag halála, ahogyan végső erőfeszítésében felrobban, majd magába zuhan, maga körül először mindent felégetve, aztán magába szippantva, hogy végül az így egyre növekvő gravitáció nyomán a szemünk láttára alakuljon ki a legújabb fekete lyuk… Az valami lenyűgöző, egyben félelmetes látvány lehet. A félelmetes pedig adrenalint termel, ami elősegíti az endorfin (a köznyelvben az ún. boldogsághormon) termelődését — és emiatt tartjuk majd gyönyörűnek ezt a vészterhes látványt, amikor a szemünk előtt lesz szó szerint semmi a valamiből, mégpedig nem is akármiből. Egy egyész bolygórendszer, különleges holdakkal, éppen arra járó aszteroidákkal, egyszeri és megismételhetetlen égitestekkel — és végül saját magunkkal, ha nem vagyunk elég óvatosak — tűnik el a semmibe, egy egészen apró, mégis pokolian veszélyes kis fekete lyukba.
Az egyetlen dolog, ami miatt nem éri meg, hogy ezt lássam utoljára az életben, az az, hogy utána nem tudom elmesélni nektek, mennyire felemelő volt a látvány és mennyire elképzelhetetlenül és valószínűtlenül kicsinek éreztem magam, míg a történéseket figyeltem.
27. Aranyhal.
Mindenféle értelemben, egyszerre. Egy hal, ami a víz alatt úszik a kerti tóban, vagy még inkább egy egyik oldaláról hófedte hegyekkel körülvett, a másik oldaláról pedig egy napfényes tisztás által határolt mesebeli tóban; aranyból van, de közben lélegzik; ha pedig kifogod, teljesíti három kívánságodat. Vicces amúgy, hogy az emberek úgy hiszik, rajtuk múlik, hogy kifogják-e az aranyhalat, holott egyedül a hal dönti el, hogy hagyja-e magát kifogni. Mit gondoltok, miért nincs olyan népmese, amiben a szegénylegény nem visszadobja a zsákmányt, hanem hazaviszi és megsüti vacsorára a családjának? Mert a hal tudja, hogy kinek adja oda magát. Megérzi, kik a jó emberek, őket kiválasztja és nekik hajlandó lenne akár több kívánságukat is teljesíteni. De tudjuk, hogy egy ilyen páratlan lehetőség hatalmas kísértés lenne a legtisztább szándékúaknak is, ezért az aranyhal inkább nem kockáztat. Egyszer megtette és a világnak majdnem vége lett. Azóta csak három kívánság van, és reménykedik benne, hogy jók a megérzései, és továbbra sem választ ki magának olyan embereket, akik a kívánságok helyett inkább bevágják a zaciba vagy beolvasztatják, majd eladják kilóra.
28. Gombnyomásra változó bőrszín.
Fogalmam sincs, ez miért jutott eszembe, vagy hogy pontosan mit nyernénk vele, de az biztos, hogy én sosem mennék a bőrszínre (noha ez esetben ez a szó nem sokat jelentene). Folyton türkiz lennék vagy zöld, piros, kék, és ha mintát is lehetne választani, akkor többnyire pöttyös, ritkábban csíkos. De ehhez valószínűleg androidokká vagy kiborgokká kellene váljunk, mert hogyan máshogy tudnánk kontrollálni a bőrünk színét? A kaméleontól nyert mutációs gének nem teszik lehetővé, hogy akkor és olyanra változzunk, amikor és amilyenné szeretnénk, azt meg nem akarom, hogy a kék, pöttyös bőrömhöz kiválasztott bordó ruhám egyszer csak hülyén mutasson rajtam, ha — teszem azt — véletlenül terepszínűvé változom. Kell az a gomb!
29. Láthatatlanná tévő sütemény.
Őszinte leszek: először a láthatatlanná tévő köpeny jelent meg ennek a pontnak a címsorában, csak aztán valahogyan láthatatlanná vált. A sütemény sokkal izgalmasabb (ugye említettem már, hogy édesszájú vagyok?), főleg, hogy az elfogyasztott mennyiséggel szabályozható a láthatatlanságunk tartóssága és — ez még annál is jobb! — az átlátszóságunk mértéke. Képzeljétek csak el a cukrászdában leadott rendeléseket: egy 50%-os átlátszóságot adó lúdlábtortát kérnék, egy szeletet a teljes láthatatlanságot előidéző Sacherből és egy adagot abból a pavlovából, de csak akkor, ha tényleg csak egy árnyalatnyit halványodom tőle. Ma amúgy is kevés az önbizalmam, nem kell, hogy még át is nézzenek rajtam.
A legjobb kérdés, amit egy ilyen sütemény felvet, hogy vajon, ha az orvosi vizsgálatoknál használatos kontroll anyagot a vérünkbe fecskendezzük, kirajzolódik-e a semmiből az érhálózatunk?
30. Virág, ami belekapaszkodik az orrodba, ha beleszagolsz.
Azt hiszem, ezt macskavirágnak nevezném el. Puszedli mostanában nagyon bújós, bele se kell szagoljak a bundájába, a háta (szerencsésebb perceimben a feneke) egyszerűen bele van tapadva az arcomba. Lehet, hogy tudat alatt ő adta a kapaszkodós virág ötletét. De azért gondoljatok bele, milyen cuki lehet már egy virág, ami az apró kis szirmaival olyan ragaszkodó, hogy el nem ereszt, ha végre a közeledbe férkőzik és meg kell várd, amíg elalszik, ha le akarod tenni. Jó hír, hogy ezeknek a virágoknak a memóriája úgy fejlődött ki, hogy az alvás törli azt. De lehet, nem is memória ez, hiszen a kapaszkodás nem tudatos, inkább ösztönös válaszreakció a szaglászásra, így nincs mit elfelejteni a virágfejeknek – mindenesetre a lényeg, hogy nincs sértődés, ha letesszük és nincs hiszti, amikor felébred.
Az ember még egy dolog, de vajon mit szólhat egy kutya vagy egy vadkan, amikor az ő nózijába kapaszkodik bele egy ilyen kis apróság?
Ez lett volna a mai adag. Ennyi nem hétköznapi gondolat után már csak egy dolog zavar, de egyre jobban: ezek a lezárások nagyon bénák. Hát, van még mit gyakorolni, na!
FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!