Az ajtó elég nehezen nyílt ki a bedobált hirdetések miatt.1 Az ember azt hinné, hogy a technika fejlődésével már senki nem küld kézzelfogható szórólapot, de a technika fejlődése éppen fordítva sült el. Az elektronikus levelezés elterjedésével és az internet oldalakon megjelenő reklámokkal egy ideig úgy tűnt, a levélszemét probléma megoldódni látszik, és egyre kevesebb papír landolt a postaládákban, de amióta a plexevél megjelent a piacon, egyre többen kaptak rá. Az eladóknak jó volt, mert az online és az offline világ előnyeit egyesítette: a plexi lapon megjelenő akciók az elévülésük pillanatában eltűnnek arról, és új üzenetet írni rá csak az eredeti tulajdonosa tud. Mivel az elévült plexilapok kidobása súlyos környezetvédelmi bírságot von maga után, az emberek jeletős része inkább ellátogatott a hirdetőhöz, hogy ott adja le a plexeveleket – ha pedig már ott volt, gyakran körül is nézett és az eladó csak nyert a dolgon. Ahogy az ajtóval arrébb sepertem az egy havi távollétem alatt felgyűlt hirdetéseket, láttam, hogy a legtöbb már üres, ám volt köztök egy, ami valamiért felkeltette a figyelmemet. Kézbe vettem és nem hittem a szememnek; a világ – tudomásom szerint – első, magánszemély által írt plexevelét tartottam a kezemben.
***
Megértettem, hogy csak akkor menekülhetek a gondolataimtól, amelyek örökösen e pár körül forognak, ha kifestem az előkészített falakat, tehát rögtön munkához láttam.2 A terv eleinte működni is látszott, ám csak addig, amíg rá nem jöttem a technikára. Miután már szinte rutinból ment a hengerelés, a festék újrafelvétele, sőt, már a visszahulló festékcseppek elől is rutinszerűen hajoltam el, akkor újra volt időm gondolkodni, és ismét eszembe jutottak. Új feladat után néztem. A kerítés egy ideje felújításra vár, talán most jött el a napja annak, amikor hozzáfogok az oszlopok leveréséhez. Ez a feladat jobban bevált, az erőkifejést igénylő munka tovább lekötötte a figyelmemet, mint a festés és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nap már szinte teljesen lement; valamint, hogy valaki éktelenül kiabál a kertkapuból. Megérkezett a fiam és az újdonsült barátnője.
***
A járőr úgy tört utat feléje az üvöltöző férfiak és nők között, mintha egy sűrű sártengeren kellene átgázolnia.3 Mikah csak térdelt a járda hideg kövén. A vér már rég megalvadt körülötte, és ő szinte belefagyott a dermedt, kocsonyás állagú vörösségbe, ami körülvette, de nem érdekelte. Nem tudta érdekelni, hiszen egyetlen, üvöltő gondolattal kellett megküzdenie, ami betöltötte az egész elméjét: meghalt. A legjobb barátja meghalt, ott fekszik előtte vérbe fagyva, ez a sok ember pedig mind csak bámul és senki nem akar segíteni neki. De miért nem? Amikor a járőr odaért hozzá, felpillantott, és ahogyan az idegen szemébe nézett, egy szörnyű gondolat suhant át benne: én tettem.
***
– Szervusz, Arthur – dörmögte fásultan.4 – Hogy vagy?
Arthur nem válaszolt. A kérdés úgyis csak költői, hiszen mindketten tudták, hogy miért jött. Lassan közeledett felé. Nem azért, mert attól tartott, hogy volt főnöke és mentora elmenekülne, sokkal inkább azért, mert neki is nehezére esett az, amire most kényszerült.
– James McRoy – szólt, miközben övéről leakasztotta a bilincset -, le vagy tartóztatva.
***
Kohler király mobil parancsnoki központja.5 Amint ezt kimondtam, a taxi már száguldott is. Furcsa egy világ volt ez, amibe csak most csöppentem bele. Egészen tegnap előttig – vagy 186 évvel ezelőttig? – azt sem tudtam hogy létezik időutazás, most pedig tessék, itt ülök egy két évszázaddal későbbi, idegen világban, ráadásul egy idegen galaxisban, egy önjáró taxiban, ami egy mozgó HQ felé igyekszik. Ráadásul a járműnél, amibe beültem, még arra sem vették a fáradtságot, hogy egy robotot beültessenek a sofőr ülésre – sőt, sofőr ülés sem volt; fogalmam sem volt, hogyan tud mégis ilyen jól elnavigálni a nagyvárosi csúcsforgalomban, a több emelet magas sztrádán. Ezek után, gondolhatjátok, elképzelni sem tudtam, mire számítsak. Szinte a földbegyökerezett a lábam, amikor a központhoz érve egy egyszerű, régimódi megfigyelőautó szélvédője nézett vissza rám, igazi kerekekkel, igazi kormánnyal és igazi emberekkel.
***
– Egy ilyen lakásért még Saltsjöbadent is ott hagynám.6
Megköszöntem meg a bókot, bár mindketten tudtuk, hogy csak üres fecsegés. Saltsjöbadent senki sem hagyná ott. A tengerpartjáról elhíresült kisváros – ma már nem is olyan kis város – szép lassan átvette Stockholmtól a főszerepet az elmúlt 150 évben, és noha a főváros szerepét még mindig Stockholm tölti be, aki valamit is ad magára, Saltsjöbadenben tart fenn legalább egy apartmant. Ráadásul egy ilyen potyaleső, mint ő, soha nem költözne egy olyan helyre, ahol esélye sincs összefutni az arisztokrácia valamely tagjával. Én viszont, aki épp ellenkezőleg, előlük menekülök, éppen az ilyen kisvárosokat keresem. Itt esélyem sincs, hogy gyermekkorom szereplői újjáéledjenek és ismét át kelljen élnem azt a traumát, amellyel anyámat kivetették a tagjai közül.
1 Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat
2 Anne Rice: Vér és arany; Dáin 2000 Kft., 2007; Ford. Sóvágó Katalin
3 Isaac Asimov: Az űr áramlatai (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 3. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska
4 J.K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege; Animus Kiadó, Budapest, 2000; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Dan Brown: Anygalok és Démonok; GABO Kiadó, 2003; Ford. Bori Erzsébet
6 Stieg Larsson: A tetovált lány; Animus Kiadó, Budapest, 2009; Ford. Torma Péter
Borítókép: it’s me neosiam / Pexels