Ülök a hátsó kertben és nézem, amint a nyári szellő megtáncoltatja a frissen nyírt füvet. Hátradőlök a padon, beszippantom a zöld illatot és lehunyt szemmel hagyom, hogy a nap sugarai végigtapogassák az arcomat.
Nem, ez nem igaz. Csak elképzelem, ahogyan néhány hét múlva ülök majd a hátsó kertben és nézem, ahogyan a nyári szellő megtáncoltatja a frissen lenyírt füvet.
A valóságban fáradtan és sárosan állok a hátsó kertbe vezető kapu előtt: a korábban (egészen pár órával ezelőttig) csupa gazos kertrészt felástam, kigyomláltam, és beszórtam fűmaggal, amit aztán jól beletapostam a földbe. És most fáradtan,sárosan állok a hátsó kertbe vezető kapu előtt, és büszke vagyok. Büszke, mert ez a füvesítés már régóta esedékes volt. Néhány éve felástam ezt a részt, majd egy ideig zöldségeskertként funkcionált, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a munkám és az életvitelem nem egészen kompatibilis a nagybani kertészkedéssel, a cserepekben és dézsákban nevelt paradicsom íze pedig ugyanolyan finom, ráadásul sokkal kevesebb velük a gond. Így hát a paradicsomok és paprikák felkerültek a teraszra, a fűszerek mellé, a kertben pedig csak az évelő gyümölcsfák és bokrok maradtak. A zöldségeskert megszűnt, de a füvesítés elmaradt, és a gaz lassan uralma alá hajtotta a kertrészt.
Most pedig állok és a csupasz, fekete, sáros földet nézem. Milyen nyugodt itt. Mellettem gyíkok sütkéreznek a kései napfényben, a fákon madarak dalolnak. A rigók kezdik észrevenni a frissen átforgatott föld kínálta terülj, terülj asztalkámat és lassan gyülekeznek rajta. Csak ne a fűmagot! Csak ne a fűmagot! – gondolom, amikor hozzáfognak a lakomához.
– Szegény, tehetetlen kis fűmagjaim. Hát veletek is jól kiszúrt az élet! Ott ültök, bezárva a kis burkaitokban és az egyetlen, amit tehettek az az, hogy remkénykedtek: nem ti lesztek a következők.
Mostanában sokat gondolok erre: a tehetetlenségre. Azt hiszem, olyan vagyok, mint a fűmagjaim – az egyetlen, amit tehetek, az, hogy reménykedem. Egy hónapja vagyok félig önkéntes, félig kötelező száműzetésben; azóta, hogy a világ egy B-kategóriás katasztrófafilmmé változott és a pusztító világjárvány elől, amely egyre növekvő ütemben szedi az áldozatait, senki sem menekülhet. Kihirdették a karantént: lakhely elhagyása csak nagyon indokolt esetben, csupán nagyon rövid időre. Egy hónapja bezárva élünk, és az egyetlen, amit tehetünk, hogy kivárunk. Tehetetlenül.
Nem magam miatt vagyok tehetetlen. Sem egészségileg, sem pénzügyileg nem vagyok veszélyeztetett, ráadásul sokkal jobban érzem magam a kutyámmal, mint a legtöbb emberrel. Szóval mondhatjuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére jól vagyok; sőt, akár azt is, hogy az én körülményeim nem is változtak igazán. Van viszont családom, akiknek fenekestül felfordult az élete. Van egy testvérem, aki a járványügyi központban dolgozó férjével két kisgyermeket nevel, a harmadik éppen úton. Akinek éppen most, amikor a legnagyobb szüksége lenne a segítségre, nincs, aki segíthetne. Akihez a férje alig mer hazamenni, de legalább ennyire fél őt egyedül hagyni. És van édesanyám, aki bár egyedül él, rosszul viseli a teljes magányt, és most nem csak mi nem látogathatjuk, a munkahelyére sem járhat be. Egyészségügyi előírás, mondják. Egyedül maradt, mint az ujjam, akinek idős korára most megmondják, hogy mikor és hová mehet, mit tehet, mit nem tehet Már hetekkel ezelőtt féltem, hogy bírja majd lelkileg, de amit a tegnap esti, családi videochaten mondott, az ledermesztett. Köhög és hőemelkedése van, említette – persze, csak mellékesen, hogy ne zaklassa fel a lányait. Még a háziorvost is alig akarta felhívni. Csak egy kis hőemelkedés – mondta. Tehetetlenségemben ma felástam a kertet, hogy eltereljem egy kicsit a gondolataimat.
***
A hátsó kertben katonás rendben sorakoznak a frissen kikelt fűszálak. Vékonydongájú, egyenes derekú kis közlegények. A mohaszerű, a földből az élet felé törekvő fűszálak még annyira aprók, hogy alig látszanak, de már egyértelműen növekedésnek indultak. Két hete még csak száraz, tehetetlen magok voltak a földben és lám, most szinte a szemem láttára növekednek, pillanatról pillanatra, milliméterről milliméterre. Bámulatos ereje van a természetnek: ha egy növény élni akar, élni fog. Tegnapelőtt láttam meg először. Mintha penészedne a föld – épp a testvéremmel beszéltem telefonon.
Előtte tíz napig figyeltem izgatottan. Napjában többször lesétáltam a hátsó kert kapujához, hogy ellenőrizzem: történt-e változás – és napjában mintegy milliószor jutott eszembe, mennyire tehetetlen is az ember, ha a természet láthatatlan erőivel kell megküzdenie.
Anya mindeközben nagyon legyengült. A kórházat sikerült elkerülnie, azzal a feltétellel, hogy 24 órás nővérszolgálatot kap, és amint súlyosbodik a helyzet, nem késlekedhet. A sógorom járta ki neki ezt. Anyán a vírus tünetei az átlaghoz képest sokkal enyhébben jelentkeztek, egyikünk sem akarta, hogy az igazán súlyos betegek közé szállítsák őt, ha nem muszáj. Megfelelő kapcsolati tőkével minden megoldható.
Csakhogy a kapcsolatok sem oldanak meg mindent. A látogatási tilalom alatt videochaten néztük tehetetlenül, ahogyan anya küzd a vírussal, és ahogyan próbálja mindezt a lehető legcsekélyebb náthának feltűntetni a lányai előtt. Mert egy anya mindig erősebb, mint a legerősebb elem az univerzumban.
Aztán tegnap mintha megfordult volna a világ: anya jobban lett. Túl van a nehezén. És akkor, aznap este megláttam a penészre emlékeztető közlegény-kezdeményeket a hátsó kertben. Mintha a két hete még tehetetlennek látszó fűmagok az élni akarás szimbólumai lennének, akik leküzdötték a saját tehetetlenségüket, és az életet választották. Miközben a növekedő fűhadseregemet nézem, anyára gondolok. Anyára, aki szintén leküzdötte a saját tehetetlenségét. Ha kicsiben sikerült, talán nagyban is fog. Kezdem én is megérezni a bezártságot, de a történtek reményt adnak.
***
A sok eső hatására a fű nő, mint a gomba az eső utáni napsütésben: gyorsan. Már dzsungelszerűen burjánzik a hátsó kertben; lassan nyírható lesz. Megnyugtató ez a látvány. Persze még nem dőlhetek hátra: az első nyírásig sok locsoláson túl kell lennem, és utána sem lankadhat a lelkesedés, de tudom, ha már kikelt, a nehezén túl vagyunk.
Talán a járványhelyzet nehezén is túl vagyunk? Hihetünk a híreknek, az enyhülő korlátozásoknak? Hihetjük, hogy hamarosan újra láthatom a szeretteimet? Nem csak videochaten, hanem személyesen? Hogy újra megölelhetem az édesanyámat, hogy csókot nyomhatok a testvérem egyre jobban kerekedő pocakjára és újra ölbe kaphatom az unokahúgaimat?
Az elmúlt két hónapban azt mantráztam, hogy jól vagyok, csak aggódom a családom miatt. Miért esik akkor mégis ennyire jól hallani a híreket? Hogy újra büntetlenül kirándulhatunk a kutyámmal a kedvenc ösvényeinken. Hogy nem sokára újra beülhetek a legjobb barátaimmal a kedvenc helyünkre, hogy nevetgélve elszürcsöljünk egy-egy nagy pohár limonádét. Hogy újra kinyit a jógatermem és, hogy ismét járhatok pilatesre.
Elhessegetem ezeket a gondolatokat és inkább gyönyörködöm a sokcentis füvemben. Hiszen én jól megvagyok egyedül is, nem?
***
Ülök a hátsó kertben és nézem, amint a nyári szellő megtáncoltatja a frissen lenyírt füvet. Hát valósággá vált. Hátradőlök a padon, beszippantom a zöld illatot, és lehunyt szemmel hagyom, hogy a nap sugarai végigtapogassák az arcomat. A héten megszüntették a kanarténhelyzetet az országban. Kirándulhatunk, együtt ebédelhetünk, strandolhatunk, családi nyaralhatunk… Fellélegezhetünk. Fellélegezhetünk?
Borítókép: csacsiga © 2020
A szöveg eredeti változata: 2020. június, Kreatív írás kurzus Szurovecz Kittivel