Ha valaki járt már Londonban, biztosan metróra is szállt, legalább egyszer. Mert a londoni metró olyan; azt ki kell próbálni. A legtöbben aztán egészen hamar hozzászoknak a nagyszámú metróvonalhoz, a kettőnél több végállomással közlekedő járatokhoz, a bizonyos megállókat kihagyó szerelvényekhez, és a labirintus szerű metrómegállókban és átszálló helyeken egészen könnyen kiismerik magukat. Vannak azonban néhányan, akik nem ilyen szerencsések, és mindjárt az elő útjukon úgy eltévednek, hogy örök életükre az adott állomás folyosóin bolyonganak, vagy éppen az egyik állomásról a másikra utazva keresik a kiutat.
Legendák keringenek egy különösen balsorsú lélekről, Caroline Pascalról, aki egy hosszú, városnéző séta után a The Monument állomáson tévedt le az aluljáróba, majd soha többé nem jött fel onnan. Fáradt is volt, késő is volt, először járt Londonban, ráadásul egyedül – az állomásnak szinte semmit nem kellett tennie, csak várnia a be-, majd eltévedő áldozatát. Caroline néhány londoni barátjával megbeszélte ugyan, hogy este beülnek egy hamburgerre a Byronba a Leicester Square-en, de soha nem ért oda a találkozóra – a legenda legalábbis így tartja.
Mivel a barátai hiába vártak rá, elkezdtek aggódni érte, és mikor még másnap sem került elő, a rendőrséghez fordultak. A Yard nyomozni kezdett az eltűnt nő ügyében, de szinte semmire nem jutottak. Senki nem látta, vagy hallott róla, a holtteste sem került elő, ahogyan semmilyen hátrahagyott holmija, leszámítva a bérelt szobájában maradó bőröndjét, benne a ruháival. A nyomozók egyetlen nyomon tudtak elindulni: elkezdték lekövetni a kártyahasználatát. Képzeletben végig járták az egész utat, amit az eltűnése napján megtett. Semmi különösre nem bukkantak, az ismert turista látványosságokat járta végig. Reggel a Green Parkban vett egy kávét nem sokkal tíz után – feltehetően az őrségváltást akarta megnézni. Ezután vett egy belépőt a Westminster Abbeybe, majd a túl parton a London Eyera. A Shakerspeare’s Globe melletti The Anchorban ebédelt, vett egy újabb kávét a Borough Market melletti Pretben, ezt követően valószínűleg átsétált a London hídon és a The Monumentnél metróra akart szállni. Az egyenlege szerint akkor használta utoljára a kártyáját, amikor átment a metró beengedő kapuján, majd megszűnt minden mozgás a kártyáján. A rendőrség átkutatta az állomást, de semmit nem találtak. Nem zárható ki – mondták – hogy innen még továbbment, ezért további állomásokat is átvizsgáltak, de semmi.
A hivatalos jelentés szerint az ügy lezáratlan maradt ugyan, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy valahol úgy hagyta el a metró területét, hogy nem kezelte le a kártyáját, majd új életet kezdett. Talán így is van. De azt ritkán teszik hozzá, hogy az aznap esti biztonsági felvételekről furcsamód hiányzik a délután hat és este kilenc között eltelt idő. Azok, akik sokat járnak a Monument és Bank megállókat összekötő alagutakban, még ma is gyakran hallani vélnek egy elhaló, kétségbeesett női hangot: merre, vajon merre?
Persze ez is csak egy városi legenda, aminek az eredetiségét sosem fogjuk tudni ellenőrizni, de egy biztos: amikor a hétvégén ezeken a folyosókon sétáltunk kettesben a húgommal, hallottam, hogy valaki a fülembe suttogott, ám amikor hátranéztem, csak az üres folyosó bámult vissza rám.
*A Monument kísértetének ötlete a legutóbbi londoni látogatásom alkalmával született meg, amikor metróra akartunk szállni; a történet mindössze a képzelet szüleménye… vagy mégsem?
Borítókép: csacsiga © 2018 @ Lego Store, Lonodon