Csak ült az íróasztalnál és a monitoron villogó kurzort nézte. A szeme már kezdett fáradni ettől a hasztalan, mégis nagyon fókuszált munkától: bármennyire is koncentrált, nem jelentek meg a szavak a képernyőn. A fejében ezer meg ezer gondolat cikázott. Akart írni egy lányról, aki csillogó szemekkel bámul ki a vonat ablakán és a tündérek nyomait kutatja az elsuhanó tájon. Akart írni egy fiúról, aki viszont ismerte a tündéreket és rettegett a naptól, amikor majd elfelejtkezik róluk. Akart írni egy céltudatos nőről, aki annyira belefeledkezett a karrierjébe, hogy nem vette észre, amint elrohan mellette az élet. Vajon időben feleszmél majd? Felismerheti még az igazságot a régi mondásban: az életért kell dolgozni, nem pedig a munkáért élni? Akart írni egy férfiról, aki hagyta, hogy a nagy szerelem kisétáljon az életéből, mert „nem lenne helyénvaló”. Akart írni a kettejük találkozásáról – arról, ahogyan elsétálnak egymás mellett, és talán-talán az utolsó pillanatban mégis megmentené ezt a találkozót. Gyerekek vezette társadalmakról akart írni, és olyan társadalmakról, amikben nincsenek gyerekek. Képtelen találmányokról, másik világokról, a varázslényekről, amik csak akkor kelnek életre, amikor senki sem látja őket. Még a csillagokról és a rendetlenül viselkedő térképekről is akart írni. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejében – a kurzor mégsem mozdult. Mert most nem ezeknek a történeteknek volt itt az ideje.
*
Tikkasztó nyári délután volt, a forróság betöltötte az egész világot. A karjára erősített, óraszerű műszerre pillantott: a levegő oxigén-tartalma éppen csak a kritikus szint felett volt.
– Ha pár százalékot tovább csökkent, fel kell vennem az oxigénmaszkot – figyelmeztette magát. Amikor legutóbb kint járt, annyira belefeledkezett a növényvilág tanulmányozásába, hogy az kis híján az életébe került. Joe jött érte, miután hiába várták vacsoránál a bázison. Az ájulásból magához tért mihelyt kiértek az oxigénfalók területéről, a dőresége feletti szégyen és a kiszolgáltatottság miatti tehetetlenség érzése azonban még sokáig elkísérte – sőt, olykor még most is vele van.
– Nem is baj – dörmögte maga elé. – Legalább tudom, hogy többet nem fordul elő.
Most is, mint akkor, a kedvenc helyén töltötte a délutánt. Lenyűgözték ezek a korábban sosem látott növények.
– Milyen butaság ez – gondolta -, hiszen ezen a világon szinte minden új nekünk. Éppen ezért vagyunk itt.
Amikor felfedezték ezt a ritkás, erdőnek alig nevezhető területet, azonnal beleszeretett az oxigénfalók rendhagyóságába. Többféle fa és néhány bokorfajta alkotta ezt a mikroflórát, amelyek egy közös tulajdonsággal bírtak: ezek a vörös, agyagos-murvás földből az ég felé törekvő élőlények nem termelték, hanem fogyasztották a bolygó levegőjének oxigéntartalmát. Már messziről látszott a különbözőségük: felettük az égbolt megváltozott, a bolygót uraló kékes burkot itt egy, a talajéhoz hasonlatos színvilágú, sötétvörös légréteg váltotta fel.
Hamar eldőlt, hogy ez lesz az ő munkaterülete. Biológusként csatlakozott a küldetéshez – a csapat a túlnépesedő Föld tehermentesítésére kutatott új lehetőségek után. Amikor először hallott a programról, nem is volt kérdés, hogy jelentkezzen-e. Az elsők között beválogatták, hiszen a Földön elért eredményei, a pszichológiai és fizikai tesztek mind alkalmassá tették. A kiképzés persze nem volt gyerekjáték, mégis könnyedén vette az akadályokat, mert a szeme előtt lebegő cél erőt adott hozzá: a sosem látott helyek és a gondolatait lefoglaló kemény munka mellett az újrakezdés lehetőségét látta a programban. Nem csak az emberiség, hanem önmaga számára is. És most itt van. Néha eszébe jut a családja, a barátai, a régi élete, mégsem bánta meg a döntését egy pillanatra sem.
Közelebb lépett a kedvenc fájához. Ennek sötét, szinte fekete törzse volt, a talaj közelében ketté ágazott és a két erős hajtás íves alakban találkozott ismét néhány méterrel fentebb. Hatalmas, sötétvörös levelei, befelé növő ágai és az ívek alakja távolról egy óriási, vérző szívhez tette hasonlatossá. Ha a levelekhez egészen közel tartotta a kezét, szinte érezte, ahogyan áramlik feléjük a levegő, ahogyan szívják magukba az életet adó oxigén.
– Milyen hasonlóak vagyunk mi ketten. Távolról megmelengeted az ember szívét, közelről ijesztőnek tűnsz, azok pedig, akik veszik a fáradtságot, hogy megismerjenek, rájönnek, hogy nemcsak kívülről, belülről is csupa szív vagy. És mennyire ragaszkodsz az élethez, na meg a különbözőségedhez! Ezt végtelenül tisztelem benned.
Megpaskolta az egyik vastag törzset.
– Mit gondolsz: megférünk mi itt egymás mellett?
A szívfa gyengéden megrázta a leveleit: mintha beleborzongott volna a gondolatba, hogy egy számára idegen lény, egy teljesen idegen életforma ennyire a veséjébe lát. Vajon tényleg megérti, amit érez?
*
Egy évvel később még mindig az oxigénfaló erdőben dolgozott, csakhogy már nem egyedül. A program résztvevői között egy mini kutatócsoportot verbuvált össze maga mellé. A növények tanulmányozása és osztályozása mellett egy új feladatot tűzött ki célul: először csak az erdő közelébe, majd egyre beljebb a sűrűje felé is elkezdték betelepíteni a bolygó többi részén őshonos növényfajokat. Egy része irtózott a gondolattól, hogy tájidegen flórát hozzon a kedvenc növényei közé, ugyanakkor azt is tudta, hogy az egymás ellentéteinek tűnő fajok valójában egymás komplementerei. Ahogyan a Földön az embereknek, úgy itt az oxigénfalóknak is szüksége van azokra a fotoszintetizálókra, amelyek az életet adó levegőt termelik nekik – akárcsak ez utóbbiaknak az oxigénfalók által előállított széndioxidra. Nem ellentétek, hanem egymás kiegészítői: szükségük van egymásra.
– Pont, mint mi. – Megint a szívfa mellett állt. A többiek már visszavonultak, hamarosan neki is indulnia kell.
Az utolsó vacsorájukra készültek a bolygón. A projekt sikeres lett, igaz, nem a maguk számára: a biológuscsapat merész lépésének köszönhetően az oxigénfalók kivirultak, az oxigéntermelők pedig kivirágoztak az új, élettel teli környezetben. A program vezetői úgy döntöttek, itt már teljes az ökoszisztéma, hiszen az eleinte kihaltnak tűnő bolygó élettel telt meg, egyetlen apró változásnak köszönhetően.
– A különbözőségetek köt össze, csak épp meg kellett találni a közös hangot. Nem egy idegen faj hiányzott az életetekből, hanem az, akikkel a másságotok miatt nem mertetek vegyülni. Azt hiszem, az emberek is tanulhatnának tőletek. Mindenesetre mi ezt a tanulságot visszük haza a Földre: nem félnünk kell attól, aki más. Meg kell ismernünk és hagynunk kell, hogy megismerjen, mert lehet, hogy a másiknak maga vagyunk az inspiráció, az életerő és talán a boldogság is az életben.
Egy utolsó búcsúpillantást vetett még a szívfára, majd elindult vissza a bázisra. Vissza a régi életébe – amit most sajnált először igazán, hogy ott hagyott. Szerencsére az oxigénfalóktól kapott egy új esélyt.
*
Csak ült az íróasztalnál és a monitoron villogó kurzort nézte. A három teleírt oldalt nézte. Halványan derengett, hogy jár az ujja a billentyűzeten, mégis képtelen volt elhinni, hogy ő maga vetette képernyőre a szavakat. Mikor? Hogyan? Hiszen itt sem volt – épp egy másik bolygón járt, egy másik világban. Ahol egy göcsörtös, fekete szívű lény megmutatta neki, hogy a különbözőségünk sokkal nagyobb érték akkor, ha másokkal is megosztjuk azt.