Heti egy novella, az orvost távol tartja.
Prompt: Írj le (fess le szavakkal) egy hétköznapi embert, aki éppen egy nem hétköznapi tettet hajt végre.
Tervezett idő: Amíg el nem kezdek fázni az erkélyen. (20-30 perc.)
Tényleges idő: Amikor elkezdtem fázni, bejöttem. Azóta már a nap is lement. (90 perc. Belejöttem, na.)
Olvasási idő: 10 perc.
Bátor Dávid aznap nagyon vidáman kelt fel. Ő maga ugyan nem tudta, de az ablaka felett fészkelő fecskepárnak kikeltek a tojásai, és hangos-hangzavaros madárcsicsergéssel ültek örömünnepet az újdonsült madárszülők. Bátor Dávid az ő csipogásukra kelt fel, és ez volt az, ami befészkelve magát a tudatalattijába és reggeli jókedvének forrása volt. Szerette a madarak hangját, ahogyan szerette a természet minden zaját. Szívesen elhallgatta a suttogó szelet, a kopogó esőt, a ropogó havat. Kíváncsian figyelt, amikor nap végén a madártanács rikácsolva próbálta megvitatni, hogyan űzzék el a területükre betolakodó héjját, nyaranta pedig mindig kuruttyoló békák estimeséjére aludt el. A zömmögő méhek kedvéért meggyőzte édesanyját, hogy ültessenek még két bokor rózsát az udvar végébe, a károgó varjakon pedig csak nevetett, ha meghallotta őket; nekik mindig volt valami panaszkodni valójuk. A természet vénasszonyai, ezt mondta rájuk mindig az apja.
Bátor Dávid elhallgatta még egy kicsit az ablakában csicsergő fecskecsaládot, majd erőt vett magán, és kibújt a meleg takaró alól. A szoba hűvöse, és a mosakodáskor az arcába fröcsöklő hidegvíz végképp kizavart minden álmosságot a szeméből, és mire felöltözve a konyhába ért, már az az energikus, mindig vidám, optimista kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.
Édesanyja, mint mindig, terített reggeliző asztallal várta; két szelet pirítós, vaj, sonka, sajt és egy kis vizezett narancslé volt az asztalon. Bátor Dávid megreggelizett és közben beszámolt az anyukájának a reggeli jókedvéről. Az édesanyjának – ezt már régen megfigyelte – mindig mosolyt csalt fáradt arcára, ha mesélt neki.
Reggeli után még maradt egy kis ideje indulás előtt, amit kihasznált arra, hogy beköszönjön beteg, ágybanfekvő nagymamájához. Mesélt neki is a reggeli madárcsicsergésről, a narancslé ízéről és biztosította őt róla, hogy felkészült az aznapi geometria dolgozatra. Egy kicsit azért füllentett, mert volt néhány rész a tankönyvben, amit nem teljesen értett, és amit a tanárnéni sem mondott el az órán, de tudta, hogy a nagymamája milyen büszke rá mindig, amikor rendesen készül az iskolai dolgozatokra, feleletekre és felmérőkre. Emellett titokban egy kicsit reménykedett benne, hogy ezek a zavarbaejtő anyagrészek kimaradnak a mai dolgozatból. Elköszönésképp adott egy nagy, cuppanós puszit a nagymamája arcára, majd édesanyjától is (aki időközben leszedte a reggelire megterített asztalt és elpakolt a konyhában) elbúcsúzott, és útnak indult. Elvégre már nyolcéves nagyfiú volt, aki egyedül is eltalál az iskolába.
Az igazság az, hogy nagyon szerette, amikor az anyukája kísérte el, vagy várt rá a napközi után és együtt mehettek haza, de amióta a nagymamája ilyen beteg, inkább meggyőzi minden reggel, hogy egyedül is boldogul. Legbelül egy kicsit félt attól a naptól, amikor az anyukája már meg sem kérdezi, hogy biztosan ne menjen-e vele, de ez csak amolyan legbelső félelem volt, amiről szinte nem is tudott, csak néha érezte azt, hogy valami ismeretlen dolog, ami még nem történt meg, nyomja a lelkét.
***
A dolgozat jól sikerült. Szerencsére csak egy kérdés volt, amit nem értett, minden másra válaszolt. Úgy érezte, egy négyest biztosan kapni fog rá. Alig várta már, hogy a nagymamájának elbüszkélkedhessen vele. Nem, mintha a nagymama nem örült volna neki, bármilyen jegyet visz is haza. Az ötösök és a négyesek nagyon büszkévé tették, ha pedig hármast kapott, akkor a nagymamája mindig azt mondta, atomtudomány, amit a szegény kisiskolásoknak manapság oktatnak, és ne szonyolodjon el, ha nem mindent ért. Bátor Dávid nem nagyon tudta, hogy mi az az atomtudomány, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nehéz dolog, és az embernek tudósnak kell lennie ahhoz, hogy megértse. Nagyon sokszor el is határozta már, hogy tudós lesz, és a nagymamája akkor kicsattan majd a büszkeségtől.
Amint megint ezen az elképzelt jövőn merengett, észrevette, hogy az egyik osztálytársa egyedül ül az asztalnál az ebédlőben. Nem voltak jóbarátok, de úgy érzte, nem helyes, ha valaki egyedül ebédel – pláne, ha az a valaki egyébként mindig a többiekkel együtt ül le enni, és pláne, ha az a valaki még szomorúnak is tűnik mellette. Leült vele szemben az egyébként üres asztalhoz.
A két fiú csendben evett, bár társa többször lopva Bátor Dávidra pillantott. Bátor Dávid ilyenkor mindig bátorítóan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nem akart tolakodó lenni.
– Miért ültél mellém? Nem is vagyunk barátok – kérdezte, már majdnem az ebéd végénél járva az osztálytársa.
– Mert szomorúnak tűntél – válaszolta Bátor Dávid csendesen.
– Nem vagyok szomorú.
Bátor Dávid erre nem felelt. Hosszan a másik fiú szemébe nézett, majd némán evett tovább.
– A nagyfiúk nem lehetnek szomorúak – szólalt megújra a fiú, és szavaival ellentétben végtelen szomorúság és bizonytalanság bújkált a hangjában.
– Szerintem meg lehetnek. Én sokszor szoktam szomorú lenni. Legalább mindennap egyszer.
Ez persze csak nagyjából volt igaz. Bátor Dávid szomorú volt attól, ha egy csiga nem jutott át a túloldalra, mert egy biciklis idő előtt elgázolta, ha a szép zöld faleveleket vandál módon megszaggatták és letépték, vagy ha egy gazdi ok nélkül kiabált a kutyájával, mert nem értette meg, amit a kutya mondani akart neki. Ám azt is tudta, hogy a fiú nem ilyenfajta szomorúságra gondol (talán nem is ismeri ezt a fajta szomorúságot); viszont bízott benne, hogy szavai egy kicsit megnyugtatják.
Újabb csend következett, amit végül az osztálytársa tört meg.
– Apukám azt mondta, hogy a mamám beteg és mostantól nálunk fog lakni. És, hogy emiatt majd nagyon türelmesnek kell lennem, mert a szüleimnek róla is gondoskodniuk kell ezentúl, és lehet, hogy nem lesz már annyi idejük rám, mint eddig.
– És emiatt vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú. Mérges vagyok.
– A szüleidre?
– A mamámra. Miért kellett megbetegednie?
– Szerintem a nagymamák nem akarnak megbetegedni. Egyszerűen csak megtörténik velük, mert öregek. Ahogyan te sem akartál influenzás lenni tavasszal, de mégis az voltál.
– De a mamámnak nem szabadna betegnek lennie! Tudod, a szüleimnek eddig sem volt nagyon sok ideje rám. De amikor nagyon elfoglaltak voltak, mindig átvittek a mamához. De ha most a mama beteg, akkor hová fognak vinni?
– Szereted a nagymamádat?
– A legjobb mama a világon! Azt hiszem, igazából nem is rá vagyok dühös. Csak félek, hogy mi lesz vele.
– Figyelj. Talán te nem tudod, de az én nagymamám is beteg. És ő is velünk lakik. Régen mindig elkísért anya az iskolába, de már nem tud, mert nagyon fáradt, mert nem csak rám, de a nagymamámra is vigyáznia kell.
– És te is mérges vagy miatta?
– Nem. Én eleinte egy kicsit szomorú voltam, mert régebben nagyon sokat sétáltunk a nagymamával délutánonként, és most már nem tudunk. Én is mindig vele voltam, amikor nem volt, aki vigyázzon rám.
– És most már nem vagy szomorú?
– Te még nem érted a lényeget. Amióta a nagymama velünk lakik, sokkal, de sokkal többet lehetek vele. Amikor látom, hogy anya már nagyon fáradt, vagy tudom, hogy dolgoznia kell, vagy mosni, vagy valami, és én nem segíthetek, akkor bemegyek a nagymamám szobájába és neki mesélek, amíg anyának más dolga van, vagy tud egy kicsit pihenni. És így egy olyan, mintha én is segítenék otthon, és a nagymama sincs egyedül. Szegény nagyon beteg, és nehezen tud már felkelni az ágyból. Azt mondja, hogy majd jobban lesz, ha illatoznak a virágok, zömmügnek a bogarak és kuruttyolnak a békák, de…
– Sajnálom.
– Ilyen az élet rendje. Amikor majd mi leszünk öregek és betegek, akkor majd nekünk is lesz egy unokánk, aki az ágyunk mellett ül és mesél nekünk, mi pedig mosolyogva hallgatjuk és nagyon büszkék leszünk rá, hogy ilyen jó gyerekek a mi kisunokáink.
– Szerinted mi jó gyerekek vagyunk?
– Azt nem tudom. De a nagymamám ezt gondolja rólam és biztos vagyok benne, hogy a te nagymamád is ezt gondolja te rólad. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy megérdemelten gondolják ezt rólunk.
Mire ebéd után a két fiú elindult vissza az osztályterembe, valami titkos bajtársiasság kötötte össze őket. Ők voltak a nagyfiúk, akik ki akarták érdemelni azt a megelőlegetett büszkeséget, amit a nagymamájuktól kaptak.
Borító: Elijah M. Henderson // Unsplash