Azok kedvéért, akik nem szeretnek sokat olvasni, előre lelövöm a poént: félelem van mögötte. Többrétű és érthetetlen félelem. Na de hogyan is jutottam el ide?
Világ életemben gömbölyded alkatú voltam. Bár átlagos méretekkel születtem, valahogy nagyon hamar elkezdtem kikerekedni; már az egészen kiskori képeimről is egy kerekded kislány mosolyog vissza huncutul. Ahogy teltek az évek, a molettságomból duciság, abból pedig, mondjuk ki: kövérség lett. Persze a kövér szót annyi, de annyi negatív beltartalommal kötöm össze a mai napig (amik közül a legbántóbb a beszélő szándékos gorombasága), hogy sohasem használtam magamra nézve (eltekintve a depressziós mélypontoktól, amikor az önostorozásnak igazi csúcspontjaira értem fel), de ettől még így volt. Van. Mondták rám csoporttársak, évfolyamtársak, gonosz fiúk, mérges lányok… nagyon sokan, egészen addig, amíg nem tanultam meg köddéválni. Szerintem még anyukám is használta rám ezt a cseppet sem kedves jelzőt, és persze ki más még: orvosok. Na jó, egy orvos.
Szerintem kár lenne mondanom is, de amikor orvosnál járván az amúgy is seggfej doki ezzel a szóval támadt rám, bezártam és akkora falat építettem egy pillanat alatt magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal vékony vonalrajznak tűnik mellette az űrből.
A lényeg a lényeg: a testtömeg indexem mindig is a kívánatos 23 körüli érték helyett 30, de olykor talán 35 fölött is volt.
Persze nőből vagyok. Próbálkoztam fogyókúrával, vagy ezer félével az életem során, de ha volt is eredménye, mindig csak néhány kilóról volt szó, és sohasem tartósan. Az a bizonyos jojó mindig befigyelt. Ahogy gyűjtöttem az őszhajszálakat, mint fa az évgyűrűket, (számomra) nagyobb és más jellegű problémáim lettek, amik mellett a súlyom és az alkatom (pláne, hogy sosem kapkodtam a levegőt, nem kellett megállítanoom kiránduló társaimat az erdő közepén, hogy pihenjünk stb.) egészen semmiség lett. Sokáig bosszantott még ekkor is persze, de úgy a húszas éveim közepétől anniyra már nem, hogy fogyókúrázni kezdjek miatta, és ha be is figyelt néha-néha egy-egy diéta dilim, azok már nem arról szóltak, hogy lefogyjak, hanem hogy egészségesebben egyek, eltűnjenek a pattanásaim, összemenjenek a prósuaim, kitisztuljon a bélrendszerem stb. Sokáig én sem eszméltem rá, de végül megbékéltem az alkatommal. Vagy legalábbis megtanultam úgy együttélni vele, hogy már nem az bosszantott, hogy van rajtam némi súlyfelesleg, hanem az, hogy miért olyan kicsit a székek a repülőn.
Aztán jött egy hidegzuhany. Itt hagy tegyek egy kis kitérőt, ígérem, hamar visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz. Úgy a húszas éveim elején lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy vastagabb szőrszálak kezdtek el nőni az államon. Az évek során ezek csak rosszabbodtak, és eljutottunk arra a szintre, amikor már a családom is szakállként hivatkozott az állszőrzetemre. Ez amúgy brutál érzékeny téma nálam, úgyhogy ha valaha valaki szemtől szemben meg meri említeni, az számomra megszűnik létezni és bedobom a korábban említett fal mögé. De meg kellett említenem, mert ebből az irányból ömlött a nyakamba az a bizonyos hidegzuhany. Történt ugyanis, úgy 10 hónappal a harmadik X előtt, hogy ez a probléma olyan szintet ért el, hogy nem tudtam már mit csinálni, így elmentem a háziorvosomhoz, hogy adjon beutalót bárhová, ahol ezen segíteni tudnak. Nőgyógyásznál korábban már próbálkoztam, lévén hormon problémának sejtettem, de ő elhajtott azzal, hogy menjekel végleges szőrtelenítésre, ha annyira zavar. (Ugyan, már hogy zavarna, végülis csak emberekkel nem merek beszélgetni miatta, nehogy elkezdjenek csúfolódni, dehogyis zavar, hová tetszik gondolni.) Szóval most elmentem a háziorvoshoz, felkészülve arra, hogy esetleg a nőgyógyászt ajánlja, így amikor beléptem az ajtón, elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, hogy nehogy benyomjak neki egyet mérgemben, ha úgy alakul. Itt megjegyezném egyébként, hogy eleve az orvos felkeresése is kész tortúra volt. Először be kellett menni a nővérhez és beszámolni neki egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört (ugyanis nálunk az orvoshoz a nővéren keresztül vezet az út, aki eldönti, hogy érdemesnek talál-e a rendelőbe való bejutásra vagy sem), majd az ő beleegyezése után átsétálni az orvosi rendelőbe és ismét beszámolni egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört. A háziorvosunk azonban szerencsére nem a nőgyógyászhoz küldött (biztos félt, hogy benyomok neki egyet), hanem az endokrinológiára, ahová fél évvel a harmadik X előtt sikerült bejutnom. (Igen, az testvérek között is négy hónap.)
Az endokrinológus végül gyorsan meghozta az ítéletet: inzluin rezisztencia és potenciális PCOS. Szedjek gyógyszert, diétázzak és mozogjak rendszeresen, ha lefogytam, akkor talán, talán eltekinthetünk majd a későbbekben a gyógyszertől. Másnap el is mentem egy dietetikushoz, hogy ugyan magyarázza már el nekem, mi is ez a 160 grammos diéta, mert az orvos arra kárhoztatott, harmadnap pedig megkezdtem az életmódválást. Persze szépen kiszámoltam, hogy ha ilyen és ilyen ütemben fogyok, akkor két strandszezon múlva már felvehetek kétrészes fürdőruhát, a második karácsonyra elérem az ideális súlyt és hasonló finomságok – csak épp egy dolgot nem számoltam bele: nem voltam felkészülve a fogyókúrára. Lelkileg nem. A mozgás még csak hagyján, bár az amúgy is nagyon kevés szabadidőmből sajnáltam a mindennapi testmogásra időt pazarolni (ne mondjatok semmit!), de a kalória és szénhidtrát számolgatás teljesen felemésztett. Egyik depresszió hullámból a másikba estem (nem orvosi értelemben, hanem a hétköznapi nagyon magam alatt vagyok és nem hiszek magamban értelemben), sírva raktam a mérlegre a paradicsomot, mérges voltam a rengeteg kenyér miatt, amit ennem kellett, és émelyegtem a gondolattól, hogy már megint kajálni kell. Mert hogy azt éreztem, hogy sokkal többet kell egyek most, mint egyébként, és pláne sokkal több szénhidrátot, mint amennyi jól esik. Pár hónapig tartott az egész. Na nem a depresszió, hanem a diéta. Egyedül kellett csinálnom, és amúgy sem hittem magamban. Más sem hitt bennem. Az orvos ítéletét is kétségbe vonták többen. Én pedig nem az az alkat vagyok, aki bármit is végig csinálna, ami mindenki szerint halálra van ítélve. Sajnos.
Azóta több ízben is újra kezdtem kisebb rövidebb időszakokra az orvos által előírt diétát, bár legtöbb esetben a számolás nélkül, csak arra figyelve, hogy naponta elég alkalommal és megfelelő minőségű szénhidrátokat fogyasszak. De sohasem gondoltam elég komolyan, és mindig volt valami, amire ráfoghattam, hogy kizökkentett.
Volt azonban egy gondolat, ami munkált bennem, és a tovatűnő hónapok ahelyett, hogy meggyengítették volna, inkább megerősítették: a cukorbetegségtől való félelem. Az inzulin rezisztencia ugyanis, akárcsak a cukorbetegség, a szénhidrát anyagcsere zavara. A II. típusú diabétesz előszobájának is nevezik. Az egészre az tette fel a koronát, amikor lett egy diagosztizált cukorbeteg a családban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez kiderült hétőn, én meg kedden már az orvosnál ültem. Közel egy év telt el a hétfő és a kedd között, és így is nagyon kacifántosra sikerült, de végre úgy ültem le az orvossal szemben, hogy akarok tenni az egészségemért. Így aztán idén februárban újra kezdődött a gyógyszeres kezelés és a számolós diéta, annyi könnyítéssel, hogy a kalóriaszámlálást ezúttal nem írta elő az orvos.
Megint a méregetés, megint a regeteg kajálás és megint a frusztráció (amin, higyjétek el, nem segít, ha a családtagok random megjegyzik egy ruhavásárlás alkalmával, hogy úgyse fogsz belefogyni abba a cuki ruhába, ami úgy tetszik, de nincs belőle méret; vagy amikor a barátaitok viccesnek találják megjegyezni, hogy milyen sokat zabálsz, miközben ismét a depresszió szélére sodor a tény, hogy néha annyira nincs kedved már megint enni, hogy csak rágsz, de nem érzed az étel ízét). Most is nagyon nehéz, most is nagyon sokszor megbotlok és a kelleténél sokkal többször engedek a csábításnak, amikor a családban valakibeállít egy doboz bonbonnal, amit a munkahelyén kapott, de sokkal könnyebb, mint legutóbb, mert munkál bennem a gondolat, hogy nem leszek cukorbeteg. Az étrendem amúgy nagyban egyezik az értékrendemmel: sok zöldség (nem a vitamin miatt, egyszerűen csak szeretem), nagyon magas százalékban magam által előállított ételek (ezt úgy kell elképzelni, hogy legszívesebben olyan dolgokat pakolok a bevásárló kosárba, aminek a csomagolásán nem kell feltűntetni az összetevők listáják), változatos étrend – és mostanában egyre kevesebb hús (félreértés ne essék: meg sem fordul a fejemben, hogy vegetáriánus legyek, inkább a jelentősen megnövekedett szénhidtrát bevitel következménye lehet ez), amit, hogyha sikerülne átültetni a család többi tagjának a fejben is, akkor okozhtaná azt, hogy csak a jobb minőségű (organic, farm) húsokra megyünk, ami viszont már megint csak az én értékrendemnek kedvezne, ha eljutánk ide. Ez megint csak hajtóerő. Pszichológiai hadviselésem harmadik pillére a diéta mellett pedig a sorsközösség általi önmegerősítés. Emberi kifejezéssel élve: csatlakoztam egy IR-es Facebook csoporthoz, hogy a sok másik IR-es (nem beteg! Az IR állapot, nem betegség) eseteiből erőt merítsek.
Csakhogy nem vagyunk egyformák: a sok IR-es, meg én. Vannak a csoportban néhányan, akiknél a babavállalás miatt derült ki az IR, de a legtöbben egyszerűen csak le akarnak fogyni. Itt megjegyezném, amit eddig elfelejtettem megemlíteni: az IR kétféle képpen alakulhat ki. Egyrészt hajlamod van rá, és a nem megfelelő táplálkozás miatt kialakul a betegség, ami miatt elhízol, másrészt pedig a helytelen táplálkozás miatt elhízol, és a szervezeted nem tudja feldolgozni a kialakult állapotokat, így kialakul az IR. Bárhogyis van, a végeredmény egy túlsúlyos beteg (helyesbítés: szinte(!) mindig egy túlsúlyos beteg), aki azért kereste fel az orvosát, mert nem tud lefogyni. Ennek megfelelően, amikor megvan a diagnózis, roppant boldog, hiszen nem az ő hibája volt, hogy nem tud lefogyni, és az étkezés megfelelő beállításával, valamint a rendszeres mozgás bevezetésével végre elkezdenek lemenni azok a fránya kilók. Hogy ez miért érdekes? Mert az IR-esek elsődleges célja, ennek megfelelően a fogyás. Ez persze nem baj. Félre ne értsétek, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy olyan célt és motivációt találjon magának, ami segít rátalálni az igazi énjére. De a csoportban azt látom, hogy az egyetlen igazi eredmény az, ha óriás léptékben megindul a fogyás. Amiben én viszont nem hiszek.
Nem hiszek benne, mert így jött vissza mindig több kiló az elmúlt évtizedekben, mint amennyi lement.
Nem hiszek benne, mert a gyors fogyáshoz nem tud megfelelően gyorsan alkalmazkodni a már jelentős túlsúlyban felnevelkedett szervezet.
Nem hiszek benne, mert a kitágult bőr csak ráncos lesz, nem feszes, ha egyik napról a másikra elveszik belőle a töltőanyag.
És nem hiszek benne, mert az alakom, a körvonalaim hozzám tartoznak, hozzájárultak a személyiségemhez, a gondolkodásmódomhoz és ahhoz, ahogyan látom magam – képletesen és szószerint is.
És igen, itt van a kutya elásva. Egészséges akarok lenni, amennyire lehetséges, el akarom kerülni azt, hogy naponta kelljen szúrnom az inzulint a hasamba, pláne meg akarom őrizni minden végtagomat és érzékszervemet idős koromra – bárhány évesen érjen is utol a vég. De nem akarok vékony lenni, nem akarok lefogyni. Mert a normál súlyú csacsiga már nem ugyanaz a csacsiga lesz.
Emiatt a kettős hozzállás miatt nincs támogatásom. Nincs, aki mellettem álljon, aki megértsen. A tervezett „sorsközösség általi önmegerősítésem” így csak egy plusz teherré kezd válni, hiszen nem, hogy az én fogyókúrám sokkal lassabban halad, mint a többi csoporttagé (akik túl lassúnak tartják a havi 4-6 kilót; összehasonlításként én max 1-2 kilóval számolok), egyszerűen kilógónak érzem magam azok közül is, akiktől a segítséget reméltem, mert (látszólag) különbözőek a céljaink.
Így egedül maradtam, mind a családban, mind a neten. És, amint azt már korábban említettem, én nem vagyok az a típus, aki képes segítség nélkül végigmenni egy olyan úton, amire eleve vesztesként lép rá.
Félek. Félek, hogy megint nem fog sikerülni. Félek, hogy ha ezúttal (lassan, de) sikerül, akkor az már nem én leszek. Félek, hogy nem ismerek majd magamra. Félek, hogy egy idegen néz majd vissza a tükörből. Félek.
Félek a diétámtól, és az eltűnő kilók és elfogyó centik sem dobnak fel. Vajon egy esetleges betegségtől való félelem elég erőt ad ahhoz, hogy ezúttal legyőzzem önmagamat?
Forrás: Unknown // Pexels
