csacsiga

Teljesen más témát terveztem mára (sőt, ilyen témát egyáltalán nem terveztem a blogra), de amint azt egy kiváló tanítómtól tanultam, az embernek olykor tudnia kell újratervezni, ha a körülmények úgy alakulnak. Most pedig úgy alakulnak.

Tegnap este cyber találkám volt. Ezek a találkák általában úgy néznek ki, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, én általában írok, hogy toljunk rajta egy kicsit, ő bosszankodik, majd egy nagy bögre tea/egy korsó víz/egy pohár bor/egy túlságosan édesre sikeredett vajsör kíséretében mindketten megérkezünk a gép elé, és néhány órát eltöltünk egymás társaságában, mindenféle témákról elbeszélgetve. A tegnapi találkánk egy pontján (mint mostanában annyiszor) a beszélgetés a társadalom felé irányuló meg nem értésünkre irányult.

Talán mostanra már mindenkihez elért, hiszen már a magyar szennylapok is csak ezzel vannak tele: az Independent hétfői cikke szerint Liam Neeson azt nyilatkozta az egyik riporterüknek, hogy amikor megtudta, hogy egy hozzá közelálló nő ismerősét megerőszakolta egy fekete férfi, napokig csak arra várt, hogy egy színesbőrű belekössön, ő pedig ezért jogosan nekimehessen. A nyugati világ pedig kitért a hitéből.

Én pedig ezek után úgy éreztem, itt az ideje, hogy színt valljak: #teamLiamNeeson vagyok, mert ha a fenti reakciója alapján Liam Neeson rasszista, akkor én is az vagyok. Kikövethettek, leiratozhattok az RSS csatornámról, kérhetitek, hogy töröljem az e-mail címeteket a hírlevél listámról, hiszen, ha amúgy sem ugyanazt látjuk a világból, akkor nem is fogunk egymásnak hiányozni.

Én ugyanis tudjátok, mit látok? Egy férfit látok, aki dühös, amiért bántották azt, akit szeret. Egy feszült férfit, egy feszült embert, aki nem tudja feloldalni magában a helyzetet és megnyugvást keres, olyan módon, ahogyan tud. Van, aki kiabál. Van, aki tányért tör. Van, aki leül a konzol elé és lő mindenkire, aki szembe jön vele. A konzol rendben van, a gondolkodás nem? Amikor valami trauma ér bennünket, azt fel kell dolgozzuk. És amikor olyan társadalomban élünk (egy negyven évvel ezelőtti történetről beszélünk), ahol a lélek problémái nem létezhetnek, ahol, ha beszélsz az érzéseidről, azonnal megbélyegeznek, és ahol, éppen emiatt, szinte már szégyen segítséget kérni még a komolyabb lelki problémák esetén is, nem, hogy akkor, amikor a traumát okozó eset nem is közvetlenül velünk történt – akkor mégis, hogyan dolgozzuk fel ezeket a traumákat? Gondolkodunk.

Gondolkodunk, átrágjuk magunkat rajtuk. Átrágjuk kétszer. Ötször. Tízszer, vagy ezerszer, ha kell. Végigjátszuk a forgatókönyveket. Gondolkodunk. Igen, ilyenkor sokszor törnek felszínre azok a belső gondolatok, amiket, még ha nem is veszünk tudomást róluk, belénk plántáltak kicsi korunkban. Mert amikor az ösztöneik diktálnak, akkor a tudatalattinkból is előhoznak rengeteg olyan gondolatot, amiről korábban nem is tudtuk, hogy hozzánk tartoznak, és amit később legszívesebben letagadnánk. De nem ez határozza meg, hogy kik vagyunk. És amikor ez a dühös és feszült férfi végül rádöbbent arra, hogy mennyire értelmetlen és logikátlan a viselkedése, mennyire alaptalan gondolatokkal van tele a feje, mit csinált? Megijedt.

Megijedt saját magától, a gondolataitól, attól, hogy neki személyesen erre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza ezt a történetet. Megijedt, annyira, hogy most, negyven évvel később is bűnösnek érzi magát (ha nem így lenne, most nem lenne botrány, hiszen régen elfelejtette volna). A gondolataiért. Pedig nem történt semmi. Ha kibaszott volna (már bocsánat) egy tévét az ablakon idegességében, ami eltalál egy csókát, aki épp arra jár, az jobb lett volna? Pláne, ha fehérbőrű az áldozat.

Mert, ahogy olvasom, senki nem azon akadt ki, hogy megfordult a fejében a „legszívesebben megölném” gondolat, hanem azon, hogy fekete fickó volt az, akit legszívesebben megölt volna. De hagy mondjak valamit: nem tette. Ha egy sapkás fickót „akart volna megölni”, vagy egy hosszúhajút, vagy egy pirosnadrágosat, az rendben van? Na, ez az igazi rasszizmus. Jézusom, istentelenül beteg ez a mai társadalom. Politikai korrektségnek álcázva elfelejtünk foglalkozni az egyénnel. Utáljuk a „fehéreket”, akik utálják a „feketéket” (az idézőjelek helyére mehet bármilyen rassz), mert a „feketéket” nem utálhatjuk. A „fehéreket” akor miért utálhatjuk? Politikailag az lenne a korrekt, ha senkit nem utálnánk, nem?

Ráadásul mondok még valamit, válaszolva az előző bekezdésbeli kérdésemre: igenis rendben van. Redben van, hogy az embernek vannak érzelmei. Rendben van, hogy dühös, hogy fél, hogy meg van ijedve. Mindegyik érzelem rendben van, csak fel kell azokat dolgoznunk. Megszámolni sem tudom, hányszor jövök úgy hazafele a metrón, hogy „csak érjen hozzám valaki, csak kössenek belém” – mert feszült vagyok és szeretném valakin levezeni a feszültségemet. Valakin, aki nekem nem számít. Akinek én sem számítok. Általában persze pont ilyenkor nem szoktak nekem jönni. Pech.

De tovább megyek. A minap kutyázni voltunk egy olyan köryezetben, ahol emberek, állatok vegyesen megfordulnak. Én egy kissé félreeső helyen dolgoztam a kutyával, akinek jól láthatóan feladatokat kellett teljesítenie, a másik kutya-gazdi páros pedig, akikkel voltunk, éppen megfigyelők voltak. Egy pár elindult felénk, nagyjából öt lépésre tőlünk megálltak, a nő pedig, anélkül, hogy hozzánk, gazdikhoz egyetlen szót is szólt volna, leguggolt és behívta a kutyámat. Az első pillanatban még próbáltam kulturáltan reagálni rá, de amikor a szerencsétlen kutyán elindult a nő felé, hogy megnézze, hogy mégis mit akar már itt ez a fura alak, elpattant valami. Iszonyatosan mérges voltam a nőre, a kutyámra és megint a nőre – főleg a nőre. Az első „Hé” még a kutyának szólt, de az azt követő „artikulálatlan üvöltések”, a „neked megyek” mozdulatok, majd a végén, hogy úgy léptünk arrébb tőlük Wellával, hogy gyakorlatilag nem vettünk tudomást a létezésükről sem, miközben a másik kutyagazi páros elhajtotta őket – azok már viszont csak látszólag szóltak neki, valójában a pár ellen irányultak. Egészen pontosan az ellen a mértéktelen és pofátlan behatolás ellen a személyes terünkbe, amit tőlük kaptunk és annak, hogy „el akarták rabolni a kiskutyámat”.

Nagyon durván viselkedtem abban a helyzetben. Fizikailag senkinek nem történt semmi baja, és legfeljebb még aznap este, vagy másnap elmondták, hogy találkoztak egy őrült nővel (a legviccesebb az, hogy úgy tűnt, végül nem is tőlem, hanem a kutyáktól ijedtek meg), azóta pedig már a létezésemről is megfeledkeztek. Ám akkor és ott nagyon durván viselkedtem. De szörnyen felszabadító érzés volt, és egyáltalán nem szégyenlem. Pedig nem vagyok egy erőszakos alkat, sőt, inkább beszari vagyok, és nem tartom magam előítéletesnek a párokkal szemben. Vagy a guggoló nőkkel. Vagy a fehérekkel.

A lényeg a lényeg: tudom, miről beszélek akkor, amikor azt mondom, a lehető legtermészetesebb emberi reakció volt az a düh, amit egy férfi érzett akkor, amikor egy szerettét bántották; és mi (érts: a táradalom) követjük el a legnagyobb hibát, amiért keresztre feszítjük egy olyan korban, amikor nagybetűkkel fesjtük fel a falra, hogy a léleknek is szüksége van gyógyítókra.

^{Borító: Blake Cheek // Unsplash}