Mostanában nem alszom valami jól. Ugyan hét napból hatszor hullaként zuhanok az ágyba este, de érjen bármilyen későn is az elalvás órája, legfeljebb a hetesen áll a kismutató, amikor kipattan a szemem. Pontosabban nem pattan ki, épp ettől ennyire nehéz: fáradtan és elcsigázottan ébredek, van, hogy órákig próbálkozom még – feleslegesen –, hátha vissza tudok aludni. Persze ilyenkor a nap nagyjából kuka, mert mire lemondok a pihentető reggeli alvásról, már jócskán benne vagyunk a délelőttben, ami egyben azt is jelenti, hogy következik fél óra morgolódás amiatt, hogy mennyi mindent elintézhettem volna ahelyett, hogy álmatlanul forgolódok a vastag téli takaró alatt. Ki kell találnom, hogyan legyen az alvás pihentetőbb vagy a reggeli visszaalvás könnyebb. (Arra a kérdésre, hogy miért nem akarok vasárnap hét órakkor felkelni, majd térjünk vissza egy másik alkalommal.)
Mivel a pihentetőbb alvás egy hosszabb távú projektnek tűnik, a hajnali/reggeli visszaalváson kezdek el dolgozni. Lehunyom a szemem, ami bár az éjszakai csipától még szinte össze van ragadva, most mégis megmakacsolja magát, és a szemhéjjam úgy dönt, ő most bizony nyugalmi állapotban szeretne leledzeni. Hát én is, úgyhogy most csukva maradsz! Erőfeszítésnek tűnik lehunyni és úgy tartani a szememet, de erőfeszítésnek tűnik kinyitni is. És emellet még ne is gondolkodjak! Nem úgy van ám az: az agyam már zakatol. Sorra veszi az elmúlt napok történéseit, elképzel alternatív valóságokat, újrateremti a sosem megélt múltat, beleéli magát a be nem következő jövőbe és azon gondolkodik, aki most nincs itt, pedig itt lehetne.
Jesszus, annyi mindent átéltem már, vagy egy órája itt fekhetek moccanatlanul, robban a fejembe a gondolat, a valóság azonban mást mutat: mindössze három perce, hogy úgy döntöttem, még nem kelek fel. Újrapróbálkozom.
Nem gondolok semmire. Illetve… Ez nem teljesen igaz: arra gondolok, hogy nem gondolok semmire. Most meg arra gondolok, hogy mire gondolok. Miért gondolkodok egyáltalán? Gondolkodom, tehát vagyok. De mi vagyok? Egy fadarab vagyok. Nem-nem, inkább egy kavics vagyok. Egy kavics, amit beleejtenek egy tisztavízű tóba egy koratavaszi, napsütéses napon. A víz hullámokat vet miattam, és a hullámok befutnak a vízililomok tányérként szétterülő levelei alá. A hullám vagyok. Alulról figyelem a vízfelszínen lebegő leveleket és sűllyedek, mint egy darab magatehetetlen kavics. Körülöttem egyre sötétebb van. Végül tompa koccanással érkezem a tó fenekére. Vajon alszom már?
A francba! Más módszerre van szükségem. Bárányokat fogok számolni! Igen, az működik. Bár olvastam egyszer egy cikket egy oxfordi tanulmányról, amiben bebizonyították, hogy nem. A feladat túl unalmas, és a gondolataink elkalandoznak. Az enyémek nem. Már meg is jelent a fejemben a nyáj. Pontosabban a nyájnak egy része: egy nagy és üres, fehér térben egy fekete tűfilccel megrajzolt gondolatbuborék ad pont annyi betekintést a legelőre, hogy látok egy alacsony kerítést, aminek a jobb oldalán bárányok gyülekeznek. Valamire várnak. Néhányan sustorognak (talán ők sem tudják, miért vannak itt), mások csak simán legelnek, mintha nekik teljesen mindegy lenne. Az egyik nagyon laza: kilóg egy fűszál a szájából, mint Lucky Luke-nak. Ha árnyékot vetne, talán még kalapja is lenne. Lassan rájövök, hogy a nyáj rám vár.
– Indulás! – adom ki magamban a parancsot, a bárányok pedig elindulnak. Pont, mint a képregényekben: sorbaállnak és egyenként átugrálnak a kerítés baloldalára, majd onnan továbbhaladva kioldalognak a gondolatbuborékból.
Egy. Kettő. Három… Magamban számolom őket. Nem jutok sokáig, talán a hetedik lehet a bűnös: nem ugrik elég magasra, és beveri a lábát. A patája hatalmasat koppan a kis fakerítésen. Picit megbotlik, de sikerül még épp időben visszanyernie az egyensúlyát a túloldalon. Méltatlankodva néz vissza a kerítésre, majd kiszalad a képből. A többiek, mintha észre sem vették volna, csak állnak bambán a sorukra várva. Birkák!
– Mehettek – szinte érzem, ahogyan a fejemmel intek feléjük, amikor rájövök, hogy megint rám várnak.
Nyolc. Kilenc. A tizedik nagyon bizonytalan. Kicsit kisebb is, mint a többi. Láthatta az iménti patabeverős bakit, nem mer ugrani. Háromszor is nekifut, de mindig megtorpan a kerítés előtt. Végül a sorban következő megunja, és amikor a félős negyedjére is megtorpanna, a fejével egy hatalmasat taszít rajta, s hopp: a kicsi máris a túloldalon van. A tizenegyes meg se várja, hogy a bal oldal kiürüljön, már ugrik is utána. Tizenkettő. Tizenhárom. Őket egy kis tülekedés követi, mert egy újabb bárány vesz túl kicsi lendületet és úgy beveri a sípcsontját, hogy a túloldalon orral ér földet. Pár pillanatig nagy az ijedtség, de amikor az orraesős feláll, ripsz-ropsz rendet rakok a többiek között.
– Viselkedjetek, mert el kell aludnom!
Újraindul a sor, de már most látom, hogy baj lesz: érkezik a fekete bárány. Persze most még csak egy fekete színű bárány, de tudjuk, azok milyenek: még sorra sem kerül és álmatlanságom fekete báránya lesz belőle. De tévedek; ő a következő és eddig semmi kirívót nem csinált. Talán megúszom.
És újra tévedek. A fekete megmakacsolja magát: áll a kerítés előtt és nem hajlandó ugrani. Nekem hosszú perceknek tűnik a várakozás. Már-már ráripakodok, amikor látom, hogy körülnéz, majd elindul felém. Úristen, ez kijön a keretből!, fut át a fejemen a gondolat, de – immár harmadjára – ismét tévedek vele kapcsolatban. Ahogy közeledik, a keret vele mozog. Közben a háttérben látom, hogy a többiek egy cseppet sem zavartatják magukat: ugrálnak át sorra a kerítésen. Hogy fogom őket számolni, ha ott sem vagyok?
A keret alján most megjelenik egy forgóvillás kapu. A fekete – hányas is volt ő, 19 vagy 21? – célirányosan odatart, majd átmegy rajta.
– Hé, pajti! Ez nem így működik! Tessék visszamenni és ugrani, hogy megszámolhassalak!
Visszatuszakolom, majd a többiekhez hessegetem. Egész az elejére sikerült beraknom. Csakhogy mind hiába, amikor a fekete körülnéz és észreveszi a kaput, kifordul a sorból és elindul felé. Most már szólok a többieknek, hogy álljanak meg, amíg nem vagyok itt, és ismét a fekete után indulok, hogy megakadályozzam a kapun való áthaladását. De nem vagyok elég gyors, újra vissza kell tuszakolnom. Őt a sorhoz zavarom, a forgóvillát pedig egy lakattal lezárom. Visszaérek a nyájhoz, és újraindítom az ugrálást. Megint a fekete van soron. Ott állok mellette. Rámnéz, majd a kerítésre, végül újra rám. Amikor már azt hiszem, én nyertem, elindul: megkerül és a lezárt ajtó felé veszi az irányt. Mire odaérek, a lakat sehol, a bárány a másik oldalon.
– Elegem van! – pattan ki a szemem.
Lerúgom magamról a takarót, kitrappolok a konyhába és lefőzök egy kávét. Negyed nyolc van; induljon a nap! Azt hiszem, hogy dühös vagyok a rendetlen kis feketére, de mire az első korty kávét lenyelem, már félhangosan hahotázok a makacs kis tökfejen, és közben rájövök: én vagyok az a bárány.
Borítókép: Jen Theodore // Unsplash